Ho Chi Minh Város párás volt és forró.

Vasárnap lévén enyhe volt a forgalom. A toronyház 21. emeletére vitt a lift. Rövid beazonosítás után mindent elintéztünk. A helyiek szokásaival ellentétben gyalog mentünk a hídon át Nông Trại Khoai-ba, egy helyi romkocsmaba. A wecheer.io sörnyitó, amit kezünkbe ad a magyarul beszélő helyi kocsmáros, felismeri a söröskupakot, és így számolja a fogyasztást — egy kupak a másik után. We cheer with it too.

A másnapi hétfő reggel keményre sikerült. Felébredtem, a telefonomra néztem és visszaaludtam. Maradtam volna egy kellemes álomban inkább. Kis idővel később ránéztem megint. ⅔. Biztos fel akarok-e szállni a hazafelé tartó járatra ma este. Elővettem a laptopom, és írtam egy levelet, Svájcba. Három nap múlva, csütörtökön már Zürichben voltam, készültem a másnapi interjúra. Ők már kedden szerettek volna ott látni, de hosszú az út vissza Vietnámból. Akivel együtt szavaztunk az ottani konzulátuson, megnézte választási körzete nyilvántartását, és nem lelt benne külföldi szavazatot. Én két héttel később már svájciaknak dolgoztam Budapestről, újabb két hónappal később már Svájcban is laktam.

Egy esőcsepp sem magát okolja az áradásért. A választás eredménye csak egy volt a sok, egyre inkább gyülekező ok közül.

A szakmai szcéna

A magyar, innovatívnak vagy startup szcénának is mondott közeg tagjaként követi az ember a hasonszőrűek sorsát, a bukásokat és buktatókat, amelyek között mindenki próbál előrehaladni. Én is a bukottak közé tartozom. Az akadályok nagy része, ami visszahúz, nem “nehéz probléma” — nem technológiai vagy innovációs jellegű, hanem a közeg maga. Az emberre nem csak saját, hanem társai kihívásai is lehúzó hatással vannak. Míg saját magán az ember jó esetben tud változtatni, addig a környezetét csak limitáltan befolyásolhatja.

Az egyik nagy hiányosság a magyar innovációs szcénában a tőkehiány. Ami nálunk egy Series A befektetés, amiből egy új céget a prototípustól az első fizető ügyfelekig kellene tudni eljuttatni — az máshol egy csapattag egy évnyi fizetése. Nem meglepő módon az ez utóbbit alkalmazó csapatok, startupok a sikeresebbek, mivel az egyébként is nehéz megoldandó problémára tudnak koncentrálni, és nem kell a rizikót azzal növeljék, hogy azt alul-finanszírozva kell elérjék.

A hazai szcénában, mondhatjuk úgy, hogy mindenki tanulja még a szakmát, ám ez csak akkor lenne jó leírása a helyzetnek, amennyiben az ezzel járó alázatosság is meghatározó lenne az emberek fellépésben. Valójában szakértőként és mentorként pózol bárki, aki már egy print lapban egy innovációs cikk fejlécét valaki más asztalán messziről heverni látott. Páran talán el is olvassák a cikket — ez már a krém.

Vinod Khosla szerint a befektetők nagyrésze negatív értéket ad hozzá egy startuphoz — Magyarországon ez még hangsúlyosabban így van. Ambíció és vízió nélküli, saját vállalkozói vagy rizikóvállalási tapasztalattal nem rendelkező emberek a mi befektetőink nagyrésze, akik a versenyszférából származó források helyett közpénzlobbizással finanszírozott alapokban működnek. Tapasztalatuk is ebben van — nem dolgok létrehozásában. Szintén Khosla szerint az ilyen emberek nem kvalifikáltak arra, hogy segítsenek neked — ezzel szemben ráerőltetik halva született “tanácsaikat” az alapjukon keresztül finanszírozott startupokra, időnként ezt mikromenedzseléssel súlyosbítva, szinte garantálva azok sikertelenségét.

További problémakör a magyar üzleti szféra inherens rövidlátása. A fókuszban mindig az azonnali, rövidtávú lehetőségek vannak, az upside maximalizálás mindig erre fókuszál, ami sokszor átmegy az üzleti etika sötét oldalára is. Emiatt nehéz több szereplővel közép- vagy hosszú távú víziókat megvalósítani, mert mindig azt kell figyelni, hogy rövidtávon ki fog visszaélni a helyzetével — mert sajnos vissza fog. Márpedig a legtöbb cél eléréséhez több szereplő hosszabb távú együttműködésére van szükség. Egy ismerősöm ahhoz hasonlította ezt a megközelítést, mint amikor egy csapat sziklát mászik, ahol egyszer az épp felül mászó elvágja az alatta lévő kötelét, és aztán arcba rúgja — hisz akkor épp megteheti, és abban a pillanatban úgy véli előnyhöz juthat ezáltal. Hogy egyedül nem fog feljutni a hegy tetejére, az láthatóan nem érdekli. Lesz következő mászás, ahol félúton ugyanezt megpróbálja majd meglépni — gondolja. Közben a csúcsra feljutottak könyvébe sosem fog bekerülni.

Az, hogy ezekről a rendszerszintű kihívásokról és konkrét szereplők viselkedéséről nem beszélünk nyíltan eleget, megnehezíti a szcéna javulását, előre haladását.

Lehet mondani, hogy az élet, különösen a vállalkozósdi lényege a küzdelem, aminek része, hogy az ember nem csak nagy rizikójú innovációt próbál végrehajtani, hanem azt alulfinanszírozottan, egy kihívásokkal teli közegben kell megtegye — és ezek a kihívások, küzdelmek, csaták — éltetik az igazi vállalkozót. Talán közelebb áll a valósághoz, hogy kreatív, innovatív emberek számára ezek a fajta “kihívások”: disztrakciók, és elvonják az amúgy is szűkös erőforrásaikat nehéz problémák megoldásától.

A társadalom

Mindezen kiégés közben a magyarországi lét határozottan romlik. Egy ideig gondolhatja az ember, hogy lehet magyarként a saját hazájában “expat módjára” élni, függetleníteni magunkat a minket körülvevő valóságtól, de ez nem valódi lehetőség, csak ideig-óráig megoldás. A szolgáltatások és a közellátások színvonala fokozatosan, de biztosan csökken. Két alapvető társadalmi szolgáltatás, az oktatás és az egészségügy alakulása jól mutatják ezt.

A kórházban pl. az ún. “sürgősségi ellátásra” fél- egy napot kell várni. Miután bejut az ember, a betegszobában a fejére omlik a plafon. Egy ismerősöm tudatos döntését így jellemezte: azzal hogy Magyarországon marad, belátta, hogy cca. 5 évvel kevesebbet fog élni, ennyivel kevesebb ideig látja majd gyermekeit, akik szintén ennyivel rövidebben fognak majd élni.

Az oktatás tartalma és folyamata egyre kevésbé versenyképes. A gimnáziumi férőhelyek száma csökken, az egyetemek minősége romlik, a Magyar Tudományos Akadémia léte finanszírozás híján bizonytalan. Erre a hiányra az “innovatív” magyar szcéna megoldása magániskolák sorozata — némelyik szilárd pedagógiai alapokon, némelyik ezek teljes hiányával vagy heves elutasításával hirdet iskolákat. Magukat mégis iskolának hívják, ám valójában nem általános vagy középiskolák, hisz ők maguk nem tudnak bizonyítványt kiállítani — ez is jól illusztrálja az ellentmondásos helyzetet. A közös ezen megoldások többségében, hogy erősítik a szegregációt, ahol a gyerek szülei / családja “felvételizik” leginkább, és a legfontosabb mérce a szülők társadalmi státusza vagy pénztárcájuk mérete. Így tényleg mindegy, mire képes a gyermek, a felsőbb osztály szülői networkje biztosítja majd a boldogulást — mindaddig, amíg a társadalmi osztályok statikusak, és nincs veszélye annak, hogy ez a következő generációra átrendeződik. Így ez a megközelítés inherensen ellenérdekelt a társadalmi mobilitásban. Eme iskolák hosszú távú célja, hogy kivezesse a gyerekeket a magyar oktatásból azzal hogy célzottan külföldi egyetemre való bejutásra készít fel.

Ez a tendencia teljesen szembe megy azon társadalmak oktatáspoltikájával, ahol sikeres az oktatás. Ezekben a társadalmakban mind meghatározó elem, hogy a legjobb általános vagy középiskola az mindig a legközelebbi — mert mindegyik ugyanolyan jó. Ugyanis ez a kulcsa annak, hogy a tudás & a teljesítmény mindenki számára az érvényesülés lehetőségét tudja nyújtani.

Annak az illúziója, hogy ezektől az alapvető problémáktól lehet függetlenedni anélkül, hogy társadalmi szinten rendeződnének — egy káros és egyben hamis illúzó.

Hamis, lévén “megműttetem majd magam a privát kórházban” megoldás valójában nem működik — a kisebb beavatkozásokra vannak privát szolgáltatók, de bármilyen komolyabb beavatkozásra már visszakerül az állami kórházba az ember, a közben privátban fizetett orvos keze alá. Amitől a privát orvos gazdagodik, a kórházba pedig nem kerül bevétel. Az oktatásban hiába a fizetős privát általános és középiskola, ha az egyetemek színvonala leromlik, privát egyetem nem működhet és az MTA ellehetetlenülésével a tudományos karrier ésszerűtlen, így egyszerűen elhal a tudományos élet az országban.

Káros ez az illúzió azért, mert emiatt a megoldásokat nem társadalmi szinten keresik az emberek. Azt gondolják, hogy ha maguknak megteremtik a kis buborékukat, az elég. És ezzel a gondolattal eldobtuk a társadalmi szolidaritás és társadalmi mobilitás gondolatát — hogy bárki boldogulhasson és lehessen sikeres, függetlenül a hátterétől, a saját képességei és erőfeszítései alapján. Ez ugyanaz a rövidtávú, csak önmagára tekintő gondolkodás, ami az üzleti szcénát is átjárja.

A lassan felforró béka

A társadalmi megosztottságból eredő konfliktusok fokozatosan, de biztosan eszkalálódnak. Már 2017-ben majdnem tettlegességig fajult a társadalmi feszültség, és ez a folyamat egyértelműen csak egy irányba halad. Az emberek mindennapjai frusztrációkkal vannak tele — alapvetően feszültek, ingerültek, és ez mindenre rávetül. Egy ilyen társadalmi helyzettől nem lehet függetlenedni, nincs lehetőség “kivásárolni” magunkat belőle.

Ez a változás fokozatos, sosem egy drasztikus esemény hozza elő. Fokozatos — és a benne levőknek elég lassú ahhoz, hogy napi szinten ne legyen szembetűnő. Ezért fontos tudatosan szembesülni a változásokkal, milyen volt a minket körülvevő közeg 1, 5 vagy 10 évvel ezelőtt — akkor mi számított és most mi számít normának és mi extrémnek. Az intolerancia mekkora mértéke volt az elfogadható határon belül 10 éve? Mekkora összeg korrupt ellopásával lépte át egy politikához közel álló ember a közvélemény ingerküszöbét 10 éve? Es ma hányszor annyi pénzt kell lopni ugyanehhez? Ezeket megvizsgálva a tendencia egyértelmű, a bomlás sebessége pedig gyorsul. És mindenkinél eljön az a hőfok, amikortól már nem akar a részese lenni.

Ahogy szétporlik a társadalom szerkezete, elhalványul a jogrend és eltűnnek az alapvető szolgáltatások. Ezek hiányában, mint Eperjes figurája az Eldorádóban, ott fogunk meghalni a kórház folyosóján egy amúgy könnyen kezelhető betegségben, mert minden szétesett körülöttünk. És mert a végső pillanatig elhitettük magunkkal, hogy tudunk csak magunkra fókuszálva boldogulni, a többi meg mindegy.